Mint ahogy írtam az első bejegyzésben, két sráccal lakom együtt. A magas maci alkat a párom és a magas vékony testalkatú pedig a legjobb haverja és egyben a lakótársunk is. Az egyszerűség kedvéért és, hogy megmaradjon az inkognitó (személyi jogok meg minden, tudjátok), hívjuk páromat Teddy-nek, lakótársunkat pedig Mosby-nak. De ennek a bejegyzésnek most nem ők lesznek a sztárjai.
Az első bejegyzésben leírtam az életkoromat és azt, hogy egy kicsit visszahúzódó vagyok (na jó, inkább nagyon). Mostanában ez egy kis problémát jelent számomra a munkahelyemen. Ha egy emberen látják, hogy nem képes nemet mondani, azt az úgynevezett hiénák azonnal kiszagolják. Így történt az, hogy eléggé rám szálltak mindennel. Alapjáraton nincs sok dolgom és még azt is mondhatná az ember, hogy ennyi munkáért ez a fizetés nem is annyira rossz, de a 21. században nem csak a pénz a lényeg hanem a munkakörülmények.
Amikor idekerültem, próbáltam beilleszkedni. Eljártam a munkatársaimmal inni, beszélgettünk, közös programokat szerveztünk. Egy ideig működött is, de valami megváltozott. A fő titkárnőnek próbáltam segíteni, mint egy rendes ember, viszont ez egy idő után természetessé vált neki. Lassan mások is hozzám kezdtek el járni segítségért és úgy gondolták, hogy mivel én csendben tűrök, úgy beszélhetnek velem, mint egyesek a kutyájával. Ez egészen addig ment, amíg elő nem vettem anyum temperamentumát és el nem küldtem egy embert a tomporom szebbik oldalára. Ott volt a holtpont (legalábbis szerintem). Onnan kezdve, bár nem jöttek hozzám annyiszor rám tukmálni a személyes feladataikat, nem is túlzottan szóltak hozzám. Ha beszélgettünk, a mondatom közepén fogták magukat és kimentek, akármit mondtam az nem volt jó és ami a legfontosabb, úgy kezeltek mint egy gyereket. Az már csak hab volt a tortán, amikor megjegyezték, hogy nekem nem jár pihenős szabadság mert én a sulira költöm úgyis (igen, a SAJÁT szabadságomat), és mellesleg maradjak csak itt tartani nyáron is a frontot. Teddy mindig azt mondta, hogy álljak ki magamért és mondjam meg nekik a tutit, de szerintem ez nem ilyen egyszerű (de szar is ilyenkor kedves nőnek lenni >< ).Világéletemben lekezelően bántak velem. A beszélgetések vége mindig az volt, hogy még úgy se tudhatom mert fiatal vagyok és ebből kifolyólag utálom is ezt a mentalitást, viszont a szüleim tiszteletre tanítottak (elég szigorúan) legyen az illető idősebb vagy fiatalabb. ” Ami jár, az jár kislányom, tessék a tiszteletet megadni”. Ennek ellenére is úgy vélem, hogy több mindent megéltem, mint a kortársaim. Amíg ők azon filóznak, hogy melyik fesztiválra vegyék meg a jegyet, addig én a számlákat számolgatom. Amíg ők a szakdogájukat rakosgatják ki a közösségi médiára, addig én szorgosan tanulok munka mellett (bizony ám, 4-es az átlagom) és félre értés ne essék, nem irigykedem egy percig sem. Szimplán csak nem akarom ezt tovább tűrni.
Amióta belekezdtem ebbe a munkába, a munkaköri leírásomhoz képest sokkalta több dolgot csinálok, amiért egy köszönöm sem jár ( beza, nem a saját munkám hanem a másé), nem mellesleg csúnyán szólva leszarnak a munkatársaim. Ha 8 órában csendben akarok ülni akkor elmentem volna az önkormányzatra dolgozni, köszönöm szépen. Így elmentem hát malackához…..akarom mondani….neki álltam munkát keresni. Mára már találtam egy-két tetszetős álláshirdetést, így el is kezdem beadogatni az önéletrajzom, de Teddy pont elutazott, így mellőznöm kell a véleményét (tudom-tudom, az én életem, én döntésem,de akkor is jó mások véleményét is meghallgatni).
Így történt az, hogy hosszabb és érdekes beszélgetésbe elegyedtem Mosby-val…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: